Tegnap őrjítő és azonnali enyhítésért kiáltó cukoréhség tört rám, összedobtam hát egy bögréset. Csak úgy, abból, ami volt otthon. Ez még nem lett volna baj, de tudjuk, hogy sütni-főzni nem lehet hűbelebalázs módjára. Az ételkészítés mágikus tevékenység. Elég csak Dragomán György ízes receptleírásaira, vagy a Csokoládéra és más J. Harris könyvre, film-re gondolni. Az ételbe szívünket-lelkünket főzzük bele.

Hát én most nem. Nem hinném, hogy konkrétan valamit kihagytam belőle, de a cukorhiány valószínűleg tökéletesen lebutította minden mágikus energiámat. A tészta nem emelkedett meg és szalonnás maradt, amin, mint tudjuk, az sem nagyon segít, ha puff még 10 percre betoljuk a sütőbe. Azért betoltam. Gyorsan kevertem egy kis csokimázat, amíg a tészta, most már kevésbé szalonnás, ámde annál keményebb lett, a kész tésztát azon forrón kettévágtam - mármint nem horizontálisan, arra esélyem sem lett volna az 5 mm-esre 'nőtt' lapnál - kevés, még szintén forró mázat toltam a fél lapra, ráborítottam a másik felét, visszanyomkodtam bele a sütőpapírra ragadt csoki-gombokat és diódarabokat, a tetejét is összemázoltam a maradék csokikrémmel és meghintettem egy kis kókuszreszelékkel - milyen jó, hogy megőriztem a múltkor ezt a 3 grammot. Voila!